„Bízzunk benne, hogy tényleg ez az indoka a hallgatásnak, nem pedig az, hogy a kormány által a nem fideszes és nem KDNP-s politikusokkal és kinevezettekkel szemben indított elszámoltatás elérte azt a szintet, amelyet annak idején a szocialista közpénzügyi államtitkár, Keller László produkált. A baloldal és a jobboldal hagyományosan erőlködik a másik felelősségre vonatásán, rengeteg nyomozás indult és indul. Még sincs túl sok eredmény. Úgy látszik, Magyarországon nem nagyon van korrupció, választott politikusaink és a jóvoltukból pozícióba kerülők pedig nem követnek el bűncselekményeket.
Ha viszont ez így van, márpedig egyre több jel utal arra, hogy így van, akkor miért ez a nagy elszámoltatósdi? Ez valami bűvésztrükk lehet. Valami, ami a kampányokhoz és a népszerűség megszerzéséhez tartozik. Bürokratikus jogrendszerünk útvesztőiben azonban ezekkel a trükkökkel nem lehet eredményt elérni. A bíróságon bizonyítékok kellenek, vallomások, amelyek alátámasztják a vádat. Meg kell találni a megfelelő paragrafusokat, amelyek viszont minden időben változnak. Aztán ha ezek megvannak, az igazságszolgáltatás dönt.
Mégis, a választóknak az lehet az érzésük, hogy ami az elszámoltatás körül zajlik, annak nincs sok köze a valósághoz. A bukott rendszerben emberek százait börtönözték be jogtalanul, sokakat megvertek vagy meggyilkoltak, tönkretették az életüket, az érdemi felelősségre vonás azonban elmaradt, ahogy a 2006. őszi, kirívó jogsértések esetében is. Hasonlóan a többi, 1990 utáni, politikai színezetű eljáráshoz, amelyek többsége a közvagyonnal való gondatlan gazdálkodásról, tudatos károkozásról és nyerészkedésről szól. A vádlottak jellemzően az állam szolgálatában állva éltek vissza a bizalommal. És az állam még mindig inkább az ő érdeküket képviseli, szemben a közérdekkel.”